Szar napom van.
El vagyok keseredve.
Egyfolytában a sírás kerülget...magányosnak érzem magam...
Olyan...egyedül vagyok.
Ma valahogy semmi nem jön össze..
Összeszorul a torkom, és szólni nem bírok... Mikor múlik már el?... Nem akarok itt lenni... Nem...akarok...sehol sem lenni most...
2013. október 20., vasárnap
2013. szeptember 27., péntek
Ebben a pillanatban utálom magamat. Ebben a pillanatban utálom az életemet. Ebben a pillanatban utálom a hazugságokat. Az én hazugságaimat. Utálom, hogy nem lehetek őszinte. Utálom, hogy sem az igazság nem jó, sem a hazugság. Hogy bármit teszek, az rossz. Bármit mondok, nem jó semmi. Szinte már csak menekülök, állandóan agyalok, mi elől hogyan bújhatok ki...
Utálom a bújkálást...utáltam 2 hónapon keresztül is...
És még azt is utálom, hogy akármennyire akarom, nem tudok megfelelni... Nem tudok az elvárások szerint élni... Hogyha teszek valamit, valakiek biztos, hogy nem jó. Próbálom megoldani, hogy legyen jó mindenkinek, de valaki úgy is sérül majd...és az nagy valószínűséggel, úgy érzem, én leszek az...
broken.
2013. szeptember 13., péntek
Néha elképzelem, hogy itt vagy. Hogy mellettem fekszel, fogod a kezem, a szemembe nézel. Elképzelem a mosolyod, a hangod, a nevetésed. Vagy éppen hogy ölelsz, hozzám bújsz, vagy én bújok Hozzád. Ábrándozok róla, hogy az arcomat a kezeid között tartva mosolyogsz rám, édes szavakat suttogsz, én pedig a fellegekben járok.
Sokat gondolkodok ilyeneken, amikor nem vagy itt...amikor hiányzol. Néha igen-igen nehezen bírom a hiányod, de erről most ne..
Most is ilyen elkalandozáson kaptam magam. Te mellettem fekszel az ágyamban...pontosabban mögöttem, a takaró alá, egymáshoz vagyunk bújva, Te ölelsz hátulról, érzem, ahogy veszed a - olykor kicsit megemelkedik a mellkasod - szorosabban simulsz hozzám - és hallom a szuszogásodból, hogy mindjárt elalszol... Én csak mosolygok, élvezem tested melegét, amint hozzám bújva melegen tartasz engem is, lehunyom a szememet, és alszom, még mindig mosollyal az arcomon... Borzasztóan boldog vagyok.
Ez már csak azért siralmas helyzet, mert köze nincs a valósághoz... Te ott, én meg itt vagyok. Nem lehetsz velem, és én nem lehetek Veled... Csak... Hiányzol... Hiányzik az ilyen sok kis apróság... A sok kis apróság, amiket olykor-olykor megálmodok...
- Raven
2013. szeptember 9., hétfő
De nem vagyok. Csak ebben a pillanatban érzem azt. Tudom, hogy bármi "rossz" is történik, mindennek oka van. Lehet tőlem 300 km-rel is messzebb, akkor is mind értünk történik...
Furcsa, hogy mindent itt akarok hagyni a hátam mögött. Nagyon akarom, és valahogy mégse.
Nem akarok már itt lenni. Nagyon nem. Egyre jobban unom ezt a poros kisvárost, az istenverte lakókkal együtt. Rengetegen fordultak ellenem az utóbbi időben, és itt akarok már mindent hagyni, és nem gondolni rájuk.
Új hely, új emberek... Már most pokolian egyedül érzem magam, ha csak rá gondolok.
2013. augusztus 17., szombat
Csak fekszem az ágyban, egyszerűen csak vagyok magamnak és nem tudok mit kezdeni...
Igazság szerint nem itt kéne lennem.
Innen messze, egy nyugodt, kellemes kis helyen.
Ráadásul Vele...
Sokan mondták nekem azt, hogyha sokat vagy a szerelmeddel, akkor egy idő után megunod.
De mi van akkor, ha egyszerűen nem tudsz Nélküle lenni? Ha minden percben Vele szeretnél lenni, és ha nincs veled, mindig Rá gondolsz, és hiányzik? Mindennél fontosabb neked, Ő jelenti neked a világot. Egyszerűen ezt teszi a szerelem.
Úgy vagyok vele, hogy amiért már igazán harcolok, nem hagyom csak úgy...
Mert szerintem, amit csak úgy egyszerűen megkapsz, nem értékeled annyira, mint amiért harcolnod kell.
Ezért gondolom, hogy nem az az igazi szerelem, amit könnyen megkaphatsz, hanem amiért küzdeni kell.
A mi szerelmünk már csak azért is különleges, mert hiába, hogy itt vagyunk egymásnak, ugyanúgy, változatlanul küzdenünk kell a másikért. Folyamatos támadások és kritikák érnek bennünket, ettől függetlenül kitartunk egymás mellet.
És amikor azt mondtam, hogy senki nem fog szétszakítani minket, azt én úgy is gondoltam.
Sosem adom fel. Akkor is küzdök, mikor más már azt mondja: lehetetlen.
Lehet itt aljaskodni a háttérben...megpróbálni idióta szövegekkel hatni rám, hogy hátha meghátrálok majd...
De itt nem én fogok elbukni;)
,,Aztán a végén szép lassan rájössz, hogy a kis dolgok az igazi dolgok, és valójában ezekre a kicsi pillanatokra van szükséged ahhoz, hogy őszintén boldog legyél. Nem a pénzre, nem a csillogásra, nem a hatalomra - ezek csak pillanatnyi boldogságot tudnak okozni."
2013. augusztus 8., csütörtök
Your love I can't dismiss..."
Tanulhattam volna már mikor ebből?... De ideje kinyitnom a szememet most már...
Nehéz idők jönnek hamarosan. A mostaninál is nehezebbek. De tudom, hogy mindez értünk történik. A sok szenvedés a közös életünk megalapozása miatt van.
Nem fogom feladni. Hogyha eddig kitartottam, miért tenném? És egyébként is... Ő sokkal többet ér annál, hogy feladjam a harcot.
Lehet, hogy azt gondoltam, eddig sokat szenvedtünk..,de ki tudja, ezek után mi jön majd? Kicsit félek... De akármennyire is stresszelek, idegeskedek majd a történések miatt, kitartok. És én ezt tényleg így is gondolom.
Azt akarom, hogy tudja, hogy annak ellenére, hogy messze kerül tőlem, én hűséges leszek, kitartok, és várni fogom, mindig. Várom, hogy teljen az idő, várom, hogy Mellette lehessek majd mindig... És várni fogom, hogy végre nyugalomban, boldogságban élhessünk, EGYÜTT...
2013. július 24., szerda
Befolyásol. Másként cselekszel, másként beszélsz. Befolyásolja a hangulatod, akár az egész napodat.
Mikor mérges vagyok, vagy tombolok, vagy próbálom visszafogni magam.
Jobb esetben szétbaszom a dobhártyámat FFDP-vel vagy valami mással, szarabb esetben csontomat töröm. :D
Na jó, azért annyira nem vészes. Csak tudok kárt tenni magamban, de ehhez már ELÉGGÉ idegesnek kell lennem.
Ma is ideges voltam. Csak most inkább elfojtani próbáltam, ahelyett, hogy szétzúzzak valamit.
"Sétáltam" körbe-körbe a parkon, a FFDP fincsa, light-os számait hallgatva, és próbáltam mindenre gondolni, csak a haragom miértjére nem.
Szeretem, ha ami az enyém, azt más tiszteletben tartja. Békén hagyja. Ne pofázzon bele.
Az az igazság... Hogy néha rohadtul igazságtalannak találom az életet. MINDENT.
Másoknak sokkal könnyebben mennek a dolgok, nincs vita, nincs düh... csak nekem ilyen nehéz? Nekik mégis miben volna nehéz?
Nekem nap mint nap küzdenem kell, és így sem kapok meg mindent, amire vágyok. Ami nem volna nagy dolog...
Dühít. És teljesen elkeserít.
Aztán...
Hiányzik egy olyan anya az életemből, mint ami a többi lánynak van.
Akivel leülhet megbeszélni bátran dolgokat.
Aki nem áskálódik a háta mögött.
Néha én is szeretnék anyámnak megnyílni, elmondani sok mindent, kiönteni a szívemet. Ez nagyon hiányzik. Megakadályoz, hogy tudom, hogy bármikor eljár a szája. Megakadályoz, hogy egyszerűen nem tudok csak leülni vele és tárgyalni bármiről. Azok az idők elmúltak (voltak valaha?...). A bizalmam felé nem a régi. Nem visz rá a lélek, hogy őszintén kitálaljak neki, mert egyszerűen nem megy. Csak...nem megy...
Nem tudom, ez végül is ki hibája. Az övé, hogy 2-3 évig csak elfelejtett, miután elváltak apámmal? (pedig 2 házzal költözött messzebb...) Az enyém, mert megváltoztam, és nehezebben bízom? Vagy mindketten elcsesztük kicsit?
Mindegy is. Ennek a vége úgyis ugyanaz.
Hiányzol, anya.
2013. július 19., péntek
Szitkozódtam egy kicsit, de amint megláttam, hogy ki írt, el is mosolyodtam.
Egy 'Boldog születésnapot, Drágám!' SMS, a Drágámtól.
Óóó... Hogy szülinapom van ma? Az remek.
Kinyújtózkodtam az ágyamban, lerúgtam magamról a takarót, és bekapcsoltam a laptopot. Mit tudnék ma csinálni? (Főleg meg Nélküle.)
Jahogy! Hogy mehetek mosolyogni mindenkinek, hogy milyen jól érzem magam, és hogy milyen szép is a mai nap?
Amúgy el van borulva.
Szar az idő, és szar a kedvem is.
Mégis... Jó érzéssel tölt el az, hogy valaki igyekszik. Valaki mindent megtesz azért, hogy szebbet varázsoljon a napomból. Valaki, aki mindig segít.
Nem tudom, hogy fog telni a mai nap.
Gyötör valami rossz érzés reggel óta. Nem tudom mi az, de szeretnék túl lenni a napon, és már ágyban feküdni, és aludni. Csak... Nincsen kedvem a mai naphoz.
Mikor kérek valamit, csak egy valamit, és nem képesek megadni. Mert nem nagy dolog volna.
Nahát... Mindegy is, ezen nem kezdek el kattogni.
Jó volna ma eltölteni ezt a napot Vele. Remélem, legalább pár órára láthatom ma.
Biztosan szerveznek valamit nekem.
Vagy éppen az, hogy nem!
A tavalyi szülinapomat egy lezárt, nem használt vasúti hídon töltöttem, sírva. Kiakadtam, pedig az akkori kérésem annyi lett volna, hogy legyen jelen az anyám pár órára.
De nem jött.
Nem volt senkim akkor, úgyhogy ha úgyis egyedül voltam, kisétáltam a hídhoz, és ott voltam pár órát...
Idén nem szeretném így tölteni.
Most nem akarok semmibe belegondolni. Jó lenne kikapcsolni a gondolataimat, az érzéseimet, csak a mai napra. Kikapcsolni, és valahogy végigcsinálni a mai napot.
2013. július 6., szombat
2013. június 16., vasárnap
Mikor már egy jó pár perce nem hallottam semmi mozgást, odapillantottam az ajtóra, merre járhat.
Az ajtófélfának támaszkodva, mosolyogva figyelt. Mosolyogtam én is Rá, aztán visszatettem a fejemet az ágyra, és lehunytam a szemem.
Hallottam a lépteit, és éreztem, hogy leül mellém az ágyra.
Végigsimította a hátamat... Az érintésétől mindig kiráz a hideg.
Ránéztem. Mosolygott, miközben simogatott, játszott néhány hajtincsemmel... És én csak figyeltem.
Lehunytam a szemem, ismét. El tudtam volna aludni.
Hallottam, hogy meggyújt egy cigarettát.
Felültem az ágyban. Ő pedig elém kuporodott, az ágy másik végébe, és én csak figyeltem.
Szeretem megjegyezni minden mozdulatát, vagy a nevetését, vagy azt, hogyan veszi a levegőt, szeretek emlékezni arra, hogyan ölel magához, emlékezni a csókjára, megjegyezni mindent...hogy aztán ha hiányzik, fel tudjam idézni olyannyira pontosan, hogy érezzem, hogy velem van...
Ezt csináltam akkor is. Figyeltem Őt. Mindig, amikor észreveszi, hogy figyelem, csak mosolyog, és megkérdi: ,,Mi az?"
Ilyenkor általában a válaszom csak egy újabb mosoly. Visszamosolyog, és érzem, hogy nem akarom, hogy elmúljon ez a pillanat.
Most pedig egy magányos szombat hajnalon sétálok az utcákon, Rá gondolva. Sötét van, egyetlen lélek sincs az úton.
Pokolian hiányzik. Vele akarok lenni, ölelni őt, Hozzá bújni.
Megállok az utca közepén, és felidézek néhány emléket. Olyan erősen próbálok rágondolni, hogy fáj a hiánya...
Nem tudok aludni. Ilyenkor kimászom az ágyamból, és sétálni indulok.
Így teszek most is.
Könnybe lábadt szemmel gyalogolok, és azokra az Álmokra gondolok, amit mind el szeretnénk érni. Annyira lehetetlennek tűnik.
Aztán eszembe jut a sok megvalósított álmunk is. Picit elmosolyodok, aztán tervezem a reggelemet. Szeretném látni ma. El vagyok veszve nélküle...
Hol lehet most? Mit csinál? Alszik, vagy valahol múlatja az időd? Felhívhatnám, de a telefonom lemerült. A házunk pedig amúgy is messze van innen. Mellesleg, kitudja mennyi az idő, nem is szeretném felkölteni.
Jó párszor körbejárom még a parkot, egyelőre nem akarok hazamenni.
Emlékeket, képeket idézek fel, és nem akarok arra gondolni, mennyire egyedül érzem magam most.
Hamarosan meghallom a harangot, amint négyet üt.
Hazafelé veszem az irányt, otthon visszabújok az ágyba, és szépen lassan álomba sírom magamat.
Soha nem szeretném elveszíteni.
*R
,,Az igazságot meg lehet tépázni, de megtörni nem, s az mindig úgy úszik a hazugság fölött, mint az olaj a víz fölött."
Képes vagyok tartani a hátamat másoknak, csakhogy nekik legyen jó, közben pedig saját magam alatt vágom a fát, és saját magamat keverem szarba. Majdnem elcseszni mindent, csakhogy mást védjek...?
Miért csinálom?
Miért nézem mások érdekeit az enyéim helyett?
Kellett ekkora baklövést elkövetnem, hogy rájöjjek, nem kell mindig másokat nézni - elbaszhatok mindent akár 2-3 hónap alatt is, ha nem figyelek arra, hogy én magam mit akarok.
És ha nem figyelek az Ő érzéseire.
De megértettem. Nem akarom elbaszni. Mindent megteszek, hogy bízzon bennem - hogy megmutassam: megéri bízni.
Emlékszem még a szavaira, és arra az érzésre, mikor majdnem elveszítettem.
Keserű, és üres érzés. Síró -és gyomorgörcsök felváltva, teljesen egyedül voltam, amikor a barátaim is azzal biztatnak, hogy "örökké tartó kapcsolat nincs."
Nem. Nem! Akárki akármit mond, nem akarom elveszíteni. Nem fogom. Harcolok Érte...
Mikor kicsit eltávolodtunk egymástól akkor, olyan érzésem volt, hogy elrontottam mindent, és vissza sem csinálhatom, pokolian megijedtem.
Éjjel 11-kor sírva szaladtam ki a házból, mindegy merre, csak ordítani, hangosan zokogni akartam valahol.
Kimentem a Padunkhoz a parkba, leültem, és akkor elkezdett rázni a sírás. Zokogtam. Jó ideig nem tudtam abbahagyni. Csak azt akartam, hogy Ő itt legyen és ölelhessem. Hogy minden úgy legyen, mint régen. Kapkodtam a levegőt, nem láttam a könnyeimtől.
Nem akartam arra gondolni, hogy elbasztam, és vége, mert ettől féltem a legjobban.
Minden lehetséges verziót lepörgettem az agyamban, elterveztem mindet úgy, hogy mindnek az legyen a vége, hogy Ő velem van, ölelem, és csókolom, nem engedem soha többé...
Hálát adok az Istennek, és Neki, hogy így van. Ölelhetem, csókolhatom, és soha nem engedem már. Nem akarom átélni megint az érzést, mikor majdnem elveszítettem.
Viszont tudom, hogy megbocsátani meg lehet - de feledni sohasem. Ezzel tisztában vagyok. És én bizonyítani akarom Neki, hogy bízhat, hogy én bízom, és nagyon szeretem.
2013. május 19., vasárnap
Minap volt egy fura álmom.
Meguntam, hogy állandóan rajtam csattan az ostor minden miatt, és el akartam tűnni.
Összepakoltam hát, elindultam. Magam mögött hagyva családot, barátot, Szerelmet. Nem érdekelt semmi, csak tűnjek el.
Nem szóltam senkinek, nem akartam, hogy bárki tudja, merre járok.
Egyedül Neki írtam egy levelet, amiben megfogalmaztam, hogy pokolian szeretem, és azt akarom, hogy kitartson. Mert visszatérek majd, és Hozzá, csakis Hozzá. Hogy szeretném, hogy hűséges legyen, és higgyen bennem, mert látjuk egymást - nem a közeljövőben, de visszajövök Hozzá. Kértem, hogy bocsássa meg azt a fájdalmat, amit ezzel okozok Neki, de ezt meg kell tennem - értünk.
És a nyakamba vettem a világot. Messze akartam kerülni innen... Gondoskodtam róla, hogy senki nem tudjon elérni. Másra nem igazán emlékszem az álomból, csakhogy néhány évvel később az Ő ajtajában álltam, könnyes szemmel, várva, hogy ajtót nyisson. És amikor megpillantott, hosszú percekig csak némán álltunk egymást bámulva, majd a nyakába borulva zokogtam.
A való életben mindezt nem tudnám megtenni.
Tudnám, hogy ezzel Neki okoznék rosszak, és évekig sem bírnám ki Nélküle.
Fordult már meg a fejemben nem egyszer, hogy csak fogom magam, és lelépek. Egyetlen személy miatt van, akiért nem teszem ezt, és csak Miatta vagyok még itt. Ő az, aki erőt ad, és akinek ezért mérhetetlen nagy hálával tartozom.
Hamarosan kiment ebből a pokolból. Elvisz majd innen, és nyugodtan, biztonságban élhetek Mellette. Elfeledni a sok rosszat, a ,,rengeteg támogatást", amit itt kapok, kapunk, és eltűnni. Ami a megváltást jelenti majd számomra. Az lesz a Boldogság.
2013. március 30., szombat
Fontos vagy. Mert vagy. Csendes érkezés, boldog ébredés, puha ölelés, izgalmas felfedezés, szelíd érintés, lágy dallam, könnyed szárnyalás, valóra váló csoda. Vagy napfény, víz, levegő, illat, íz, szín, kávé, mézescsók, magasság, mélység, távolság, közelség.Csak három aprócska dolog...
Csitáry-Hock Tamás
A hiánya...
Máris hiányzik.
A mosolya. Az ölelése. A csókja. Az érintése.
Ő maga.
Hálát tudok adni azért is, ha csak egy órára láthatom.
És ezért tudom becsülni a Vele töltött időt. És ezért tudom majd értékelni a életet Mellette. Mert rengeteget szenvedünk érte. És minél nehezebb, és több csatát kell érte vívni, annál édesebb lesz majd a jutalom.
,,Csak ne hagyj el félúton, mert abba belehalok..."
Emlékszem erre a mondatára. Még régen volt... Egy szürke, hideg, esős délután. Az ágyon ültünk, szorosan ölelve egymást. És akkor megfogadtam, hogy nem. Nem fogok visszafordulni. Olyat fejtettem meg akkor, ott a hangjában, amiből tudtam, hogy megéri kitartanom Mellette. Amiből megtudtam azt is, hogy bízhatok Benne. Nem hagyom cserben sem Őt, sem saját magamat. Végigjárjuk Együtt ezt az utat. Ez lett az első számú célom. Bebizonyítani Neki, és a hitetlenkedőknek, hogy igenis van közös jövőnk. Mert le fog még az arcotokról fagyni az a mosoly egy nap...
Az idő...
Olykor pokoli lassan telik, máskor meg gyorsan szalad el.
Ölelem, és nem akarom engedni. Az idő siet. Az órára pillantok, majd Őrá. És menni kell...
Másfelől...borzalmasan lassan is tud múlni. És amit a legjobban utálok, az a várakozás. Pedig még hosszú út áll előttünk, az idő pedig nem akar fogyni...lassan-lassan vánszorog előre, én pedig beleőrülök, hogy nem tudom tekerni, mert olykor úgy érzem...ez lenne a legjobb megoldás.
A szerelme...
Talán ez az, ami megmentett engem.
Talán ez az, ami életben tart, és amiért érdemes várni a holnapot.
Az Ő törődése, kedvessége, pimaszsága, ami mosolyt csal az arcomra napról napra.
Ő az, aki bármelyik rossz napomból csodálatosat tud varázsolni.
Akiben tényleg ráleltem a másik felemre.
Ő, akivel kötözködhetek, és akit piszkálhatok, megviccelhetek.
Akivel épp úgy, mint a poénokat, a komoly dolgokat is megbeszélhetem.
Aki bármi hülyeségben benne van, mégis ésszel él.
Aki megvéd, és figyel rám, akár egy törődő testvér.
Akivel bármi vita után is lehetetlen haragot tartani, mert neki képes vagyok megbocsátani.
Aki nélkül szürkék a mindennapjaim.
Akiben feltétel nélkül megbízom, hiszek benne, és akit borzasztóan szeretek.
Akit én már nem engedek el.
2013. március 24., vasárnap
Nyomasztó, keserű érzés...
Mikor eljön a hajnal, az égbolt egyre csak világosodik.
- Mennem kell.
Átölel. És én nem akarom elengedni. Ahogy Ő sem engem.
Még az ágyon maradunk, a félhomályban látom a szemében a fájdalmat. Az arca még órák múlva is előttem van. A csalódás?... Szomorúság?... Igazság szerint nem tudtam megfejteni, mit is látok pontosan akkor, ott az arcán, csak azt tudom, hogy szörnyű volt, és nem szeretném még egyszer átélni...
Világosodik. Egyre gyorsabban.
- Mennem kell. - ismételem meg újra.
A könnyeimet visszafojtom. Nem akarom, hogy sírni lásson, legalább előtte erősnek mutatom magam.
Közelebb húzódom Hozzá, átkarolom, szorítom, a vállára hajtom a fejem.
Az idő rohamosan fogy, én pedig nem akarom Őt itt hagyni. Egy picit messzebb húzódom. Még mindig látom azt a megfejthetetlen, talán keserű tekintetet. Rámosolygok. Próbálom valahogy elűzni ezt a szörnyű érzést.
- Köszönöm. - Mondom elcsukló hangon. Ne. Most már ne beszélj, mert el fog kapni a sírás.
- Én köszönöm. - Hallom kellemes, de szomorú hangját.
Mosolygok. Magamra erőltetem: látni szeretném az Ő mosolyát is! Mosolyogj hát! Hadd lássam!...
Ő nem küszködik ilyennel. Nem mosolyog. Szomorú.
Egy csókot nyomok a homlokára, az arcára, majd az ajkaihoz érek. Csak szeretném még csókolni hosszú perceken keresztül.
Az idő mégis gyorsan szalad.
Nem. Én nem akarok menni! Mégsem tehetek semmit. Teljesen tehetetlen vagyok.
Ideje felkelni az ágyból.
Összeszedem azt a néhány lomot, ami az enyém, szétnézek...mindent elpakoltam.
Kinézek az ablakon...egyre világosabb az égbolt.
Megfordulok, és még mindig látom Őt ülni az ágyon, figyel engem.
Nyelek egyet. Próbálom visszatartani a könnyeimet. Odalépek hozzá, és halkan suttogom:
- Nagyon szeretlek.
Megcsókol.
- Én is pokolian szeretlek.
- Ideje mennem...tudod? - A hangom remeg.
- Tudom.
Felkel az ágyból, és az ajtóig kísér. Hosszú perceket töltünk még itt is. Csak ölelem, csókolom, magamhoz szorítom, szorít Ő is... Aztán kilépek az ajtón.
Elköszönök... Búcsúzni gyűlölök a legjobban.
Elindulok lefelé. Az egész lépcsőház csöndes, megtelik a helyiség az ablakon át beszűrődő hajnali fényekkel.
Még visszafordulok. Utoljára, hadd lássam még egyszer!
Az ajtóban áll. Integet, és mosolyog.
Mosolygok én is, mégha nehezemre is esik...
Aztán eltűnök. Kilépek a lépcsőház ajtaján, és eluralkodik rajtam a magány.
Csak haza akarok érni, és aztán ágyba feküdni... Ebben a pillanatban borzalmasan rosszul érzem magam.
A hazafelé vezető út nagyon hosszúnak tűnik.
Az időjárás meglepően kellemes. Nincs hideg, a levegő kissé ködös, a hajamra telepszik, ami ezáltal picit begöndörödik. Egészen kivilágosodott.
Megpillantom a házunkat... Elfog egy szörnyű érzés.
Belépek a kapun, majd bejutok a házba is, lerúgom a cipőmet, a kabátomat leveszem. Hideg van, úgy tűnik a falak átfagytak, de ez most cseppet sem érdekel. Bedőlök az ágyba, és nem bírom tovább, zokogni kezdek. Így alszom el végül 6 óra körül, majd 9-kor felébredek.
Kikászálódom az ágyból, és bemegyek a fürdőbe. Becsukom magam mögött az ajtót (amit nem értek, egyes-egyedül vagyok itthon), és ismét elfog a magány. Belenézek a tükörbe, és újra sírni kezdek. Ott hagytam Őt. Ő egyedül a lakásban, én is egyedül itt... Mégsem tehetek semmit.
Az egész délelőttöm a zokogással telik el. Érzem, hogy elgyengültem, mert erőt sem tudok venni magamon, legfeljebb 10 percre, ha abba tudom hagyni. Zokogok, ha tükörbe nézek, zokogok a zuhany alatt, ülve, zokogok, ha a szobába lépek, és zokogok, amikor meghallom, hogy anyám a nevemen szólít.
Összekapom magam, hidegvízzel megmosom az arcomat, amíg felér az emeletre.
Beszélgetünk. Nehezemre esik, a hangom néha-néha elcsuklik.
Aztán itt hagy ő is, magamra maradok ismét, és aztán megint sírni kezdek.
- Gyerünk. Erősebb vagy te ennél. Csak egy kicsi hullámvölgy, nem vagy te még padlón, picit összetörtél, de ideje kihúzni magad, felemelni a fejedet, egy hamis mosolyt festeni az arcodra... Gyerünk. Ne bömbölj már. Elég volt, állj a sarkadra! - De a tükörlány, akihez beszélek, még mindig vöröslő, könnyes szemekkel néz rám. - Kapd össze magad. Mert meg tudod csinálni.
Úgy egy óra elteltével, már anyámmal ülök az asztalnál, nevetgélek, és beszélgetek vele.
Érzem legbelül a keserű, szörnyű érzést, de mosolygok, mert KELL.
A hajnal gyilkos érzései még napok múltán is mardosnak. Mégis képes vagyok mosolyogni, és emelt fővel tovább indulni a harcba.
Mert bizony ezen is túlléptünk. És köszönöm, hogy segítettél.
Pokoli rossz. Talán a legszarabb érzés, ami létezhet.
Megbízol valakiben, tényleg testvérként tekintesz fel rá, ő pedig a hátadba szúrja a kést, csakhogy őneki legyen jó.
"Ó, bennem bízhatsz! Itt leszek mindig neked!"
Köszönöm, nem. Ebből a mondatból igazság szerint régen is tanulhattam volna, de én mégis mentem a fejem után, és naivan estem orra.
Nem. Ebből azt hiszem, elég volt. Mostanra megtanultam a leckét. Kétszer gondolom meg, kiben bízok, és kinek mondok el bármit is.
Ó, persze, engem sem kell félteni. Nekem is van szennyesem elég. Nem is kéne itt osztanom az észt, mert én is tettem már meg, hogy hátba szúrtam valakit. Aki megbízott bennem, és én a szemébe hazudtam. Persze, ilyen is volt. Nem vagyok egy szent, nem tagadom. Főleg nem játszom.
Szóval, ha csalódsz, szar érzés.
Megy itt a jópofizás mindenki által, csak hogy bízzak meg benne, és utána besúgóként használják őket. De ismerem a játékot. Ne gondoljátok, hogy az a naiv kislány maradtam, aki voltam.
Nem felejtek...árultak már el elégszer.
De mit tudok tenni vele? Félreismertem a személyt, jó lecke volt, valójában, csak megköszönni tudom.
Úgyhogy köszönöm szépen, Júdás.
2013. március 20., szerda
Most béke van.
Nem tudom, miért, vagy meddig, de csend honol.
Nem is töröm emiatt a fejem, úgy döntöttem. Amíg nem kell csatázni, vagy harcolni, addig nem töröm magam és nem stresszelek emiatt. Ha eljön az ideje, majd foglalkozok vele. Addig meg félrerakom. :)
Pár beszélgetésen és vitán túl vagyok már, de egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg véget vetnék a kapcsolatnak. Nem. Amit én megmondtam, azt megmondtam. Nem voltam még sohasem ennyire elszánt, mint most. Eldöntöttem már...és ha el akarom érni, el is fogom. Pokolian kitartó vagyok. Nem adom fel. És erre idővel ők is rájönnek majd...
2013. február 9., szombat
"Szerelemben egyesültünk, mint folyammal bús patak. Testem teste, vérem vére: mi vagyok én nélküle?" (Babits Mihály)
Lehet, hogy mégis én volnék?...
Ő az, aki segített nekem... Ha padlón voltam, kezét nyújtotta, felemelte törékeny testem a porból, bizalommal fordultam Hozzá - már akkor. Ő az, aki segített megtalálni önmagamat. Megtanított élni. Megmutatta, ki vagyok valójában.
És most mégis én vagyok, aki Nélküle nem létezik. Benne megtaláltam a másik felem. Az életem olyan, mint egy kirakós, mely most lett teljes igazán, mert ráleltem az utolsó, hiányzó darabkára. Őrá.
Kínszenvedés minden Nélküle töltött nap... minden óra... Érzem azt a keserű ürességet minden alkalommal, mikor nem lehet mellettem.
Mégis kibírnék éveket Nélküle, ha ez kéne ahhoz, hogy végül boldogok lehessünk Együtt. Várnék Rá, harcolnék, küzdenék Érte, ha kell.
Márpedig nehéz, véres harc lesz az elkövetkező. De Érte kitartok. Kiállok Mellette. Érte bármilyen mély sebet, bármennyi ütést, pofont elviselek. Már soha nem mondok le Róla. Az életemet nem tudom elképzelni Nélküle.
Van, hogy fáj a szó, kínoz a kegyetlen igazságtalanság, és menekülni szeretnék, mindent a hátam mögött hagyni... Csakis Ő az, aki itt marasztal. Életben tart, felemel, vigyáz rám. Neki köszönhetem, hogy itt vagyok. Hogy élek. Ő az, aki éltet. Erőt ad, amikor elgyengülök. Elfeledteti a gondjaimat, dühömet, és kiáll mellettem. Támogat. Figyel rám.
A közeljövő pokolian nehéz lesz.
De végigjárjuk együtt ezt az utat, mert visszafordulni nem lehet, és én nem is akarok. Elindultunk, és tudom, hogy az út végén ott a boldogság, a szabadság. És én kitartok.